BEVEZETŐ

A rendszerváltozás körüli időszak egyik - a mai napig is - sokat vitatott kérdése, a politikai okból életüktől, szabadságuktól és/vagy vagyonuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlása. A 80-as évek utolsó negyedében egyre hangosabban jelentkezett az érintettek követelése. A pártpolitikát irányítók, a kormányok, több ízben foglalkoztak ezen megnyilvánulásokkal, ha erről nem is értesült a lakosság. A teljes elutasítástól (esetleges retorziók kilátásba helyezéséről) jutott el az alapvetően erkölcsileg is jogosnak ítélt elismerésig ez a kényes probléma. Mivel az uralkodó (már enyhébb formájú) diktatúrának szembe kellett néznie 30 - 35 év súlyos torzulásaival, valójában törvénytelenségeivel. Pontosan az utolsónak a megítélése (beismerése) okozott "lelki válságot", mert kéznél volt a hivatkozás: mindenre volt nyilvános vagy bizalmas "jogszabály". Lehetett ugyan a (bolsevista) rendszer szerencsétlen szabályai mögé bújni, hivatkozni a "béketábor" egységes gyakorlatára. Továbbá itt állt a tábor vezető erejének nem csupán az utasításos módszere, hanem a hadserege is. A vezető erő pókhálószerűen körbefonó "tanácsadói" rendszere hazafelé informálta, idefelé közvetítette a mindenható központi akaratot. A bolsevista gyakorlatot nem egyszer (s nem egy tagországban!) próbálta meg a szenvedő nép megváltoztatni, azonban azt minden esetben tankok, lövések, sortüzek tiporták el, rövid idő alatt. Mi, magyarok vagyunk az egyetlenek, akiknek az 1956-os Forradalma és Szabadságharca - az eltiprás ellenére - távlatokban is eredményt hozott. Ezt számos nyugati ország neves vezető politikusa ma és a rendszerváltozást megelőzően, de utána különösen, ki is nyilvánította.

Ilyen előzmények közepette kellett a Németh-kormánynak az első tétova lépéseket megtennie.
A Belügyminisztériumban és az Igazságügyi Minisztériumban előzetes felmérések készültek provizórikus javaslatokkal. Ezekben hihetetlenül alábecsülték az érintettek számát. A gyors intézkedések közé tartozott az un. 500 forintos nyugdíjemelés, amely akkor sok politikai vezető szerint minden megold.
Éppen ezért a háború utáni korszaknak, és különösen a nyílt diktatórikus rendszerek cselekedeteinek feltárására a Németh-kormány történész-és jogászbizottságot hozott létre, amelynek mélyreható munkája és jelentése jól megalapozta a további teendőket. Az első szabadon választott kormány feje, Antall József programjába tehát jogosan építette be a kárpótlás erkölcsi szükségességét, mint a társadalmi megbékélés egyik fontos feltételét. A jogalkotó előtt azonban több nehézség merült fel. Ilyenek, mint:

• Milyen korszak kerüljön be a törvényekbe? Hány évre kell visszanyúlni? Milyen bizonyítékokat lehet beszerezni és azokat hogyan kell értékelni?
• Miként, mit és milyen mértékben lehet, vagy kell a vagyoni kárvesztést számításba venni? Privatizáció vagy reprivatizáció?
• Mi legyen előbb: a vagyoni vagy a személyi kárpótlás?

Nem utolsósorban mennyibe kerülhet a kárpótlás? Mit bír el a lepusztult gazdaság? (Pedig. még ismeretlen volt a spontán privatizáció vagyonvesztése, illetve egyesek vagyonosodása.) Akkoriban Kupa Mihály pénzügyminiszter max. 100 milliárd forintot képzelt el a kárpótlásra fordítani, amely az eddiginek alig egyötöde volt.
A kárpótlás "korszakának" megállapításánál - minden most divatos vélekedés és követelődzés ellenére - soha nem volt kétséges, hogy az emberi jogokat súlyosan sértő és sok áldozattal járó 40-es éveket is figyelembe kell venni. Ezt a kárpótlás Társadalmi Kollégiuma is erőteljesen támogatta. Így a kezdet 1939, a befejezés 1989 lett, vagyis 50 év. Ez a fél évszázad - bármilyen oldalról vizsgálva is - jogos volt, mégis csupán a végrehajtásnál derültek ki a sokszor elháríthatatlan bizonyítási nehézségek. Ebben az időben már működtek a különféle jogsértéseket elviseltek érdekvédelmi szervezetei, nagyon furcsa volt, hogy az ugyanazon időszak eseményeinek áldozatait képviselő, párhuzamos szervezetek egymásra licitálva, tálalták kifogásaikat vagy követeléseiket. Ezek mind a kárpótlás mértékére, mind a formájára és főleg az ügyintézés gyorsítására vonatkoznak. A Társadalmi Kollégium külön megvizsgálta a görög, portugál és spanyol történelem diktatórikus idejében okozott károk kárpótlási gyakorlatát és kiderült, hogy a sokkal rövidebb ideig tartó, kisebb károkat okozó és kevesebb állampolgárt érintő diktatúrák veszteseinek kárpótlása 12 - 16 évig tartott. Akkor erre mind a szervezetek, mind a kormány azt válaszolta, hogy ez lehetetlen, ez demagógia. Sőt, olyan álláspont is kialakult, hogy az első kormányidőszak alatt a munka befejezhető. Ehhez csak annyit, hogy az utolsó, 1997-ben hozott, a kárpótlást módosító törvény végrehajtásánál csupán a jogosultak alig felének ügyét sem sikerült véglegesen befejezni. A vagyoni kárpótlás terén az illetékesek földkijelölési feladatának elhúzódó jogorvoslati intézkedései miatt még mintegy 100 földárverés van hátra. Nem beszélve az erősen vitatható, kvázi értékpapírszerű kárpótlási jegyek felhasználatlan részének a forgalomból (és a tőzsdéről) történő végleges kivonásáról. Az utóbbi előre látható kérdés lett, ugyanis a kárpótláshoz kibocsátott jegyek értékével szemben, azonos mértékű vagyon sohasem került megállapításra. Mégis az ország nehéz helyzetének javítását, több vezető politikus, a kárpótlási szervezet azonnali szétverésében látja megoldhatónak.

Gyakorlatilag a kárpótlási törvények alapján a kérelmek beadása jogvesztő hatállyal lezárult. Már olyan hosszú idő telt el a kezdet óta, hogy az egyes kormányok által, célzott, súlyos szenvedést, hosszú ideig tartó rabságot elszenvedők számára megállapított különleges juttatásokat sokan kárpótlásnak vélik. Akik nem jogosultak az ilyen juttatásokra, mert rövidebb időre vesztették el szabadságukat, vagy nem jogosultak a kizáró okok miatt (ítéletüket nem semmisítették meg a hatályos törvények alapján, állambiztonsági hivatásosak voltak, szabadságkorlátozást el sem szenvedtek, nincsenek a jogosultságot biztosító kitüntetettek között stb.), kiterjesztő követelésekkel állnak elő. Ebben bizonyos mértékig közrejátszik az is, hogy túl sok a többször módosított rendelet, amelyeket jó lenne átvizsgálni és mintegy kodifikálva, egyértelművé tenni a juttatásokat. Nem biztos, hogy az értékállóságon felül bővíteni, vagy emelni kellene az összegszerűséget. Mégis egyszerűbben lehetne megérteni, hogy mi a kárpótlás és az egyéb juttatások közötti különbség. A juttatás egyszerre erkölcsi elismerés és némi anyagi kompenzálás a több szenvedésre.

Végül, jó lenne pontot tenni azokra az alkotmánysértő ügyekre is, melyeket még a Párizsi Békeszerződés idejéből cipelünk magunkkal (pl. lakosságcsere). Azonban a Békeszerződésben foglaltak végrehajtásához tudományos feltárást, az eddigi kompenzálások felmérését, de magát az előírt kötelezettségek megoldásának lehetőségét (jogi, anyagi, módszertani stb.) az elmúlt ötven év alatt sem kezdte el senki felmérni.

Ezután tekintsük át kronológiai sorrendben a kárpótlás történéseit.